Gyulai Líviuszról

LULU, TE SZERETED A CIRKUSZT!

 

Egy alkalommal, mikor kész metszeteidet bemutattad, és mappába kötve rám és a nyomdára bíztad, nagyot ünnepeltünk. Emlékszel? Aztán éjfél felé elindultam haza a körvasút soron. Sosem használt átkelőn jól esett toronyiránt a sötétbe fúródnom. A síneket kitapogatva könnyedén léptem át, ám az innenső oldal salakkövei megtréfáltak. Miközben megindultak alattam, engem is messze repítettek. Ezért volt egy hónapig olyan visszafogott a tüsszentésem. De, Kedves Lulu, nem ez a lényeg – hanem hogy az a rajzokkal megrakott, drága mappa földhöz sem ért! A Te angyalod rendezhette úgy, hogy miközben kerek szemmel szálltam a mélységek felé, a mappát szépen kivette a kezemből és a hátamra fektette. Ilyesmire a földvonzás és az ember fizimiskája nem képes. Tudod, azt a haladó szellemű, betyár angyalodat mondom, aki a vén katedrális felett szúnyogirtó spray-jel űzi az ördögöket. Mondjuk rá, az én mesteremnek, általad is szeretett Pista bácsinak[1] se vala kényszer, hogy haladjon a korral, midőn reptibe kapaszkodott volt fel a vegyszeres helikopterre, s azt csavaronként gombolá le a csodálkozó pilótáról! Ezt a korral való haladást ő se vevé észre. De hát ezt most pont Neked mondom?

Kedves Lulu, azt hiszem, lényeged az önfeledt, odaadó figyelem. Magadról szinte megfeledkezve, szép kicsi műhelyedben könyvek között, alatt, fölött a megrajzolandó tárgyba, mesébe költözöl, s már pettyegetsz is a lapon, karcolsz, színezel. Egyik kedvencem „a te kis városod”[2] bakterja, aki egyenruhájában hazaesve ráül a vécédeszkára, és felragyog. Ott, a béke szigetén. Mert ott végre zavartalanul gyönyörködhet saját kis csodájában, meséjében – kádjában úszkáló, csak őrá kacagó sellőcskéjében. A sapkáját se ér rá levenni. Ha másért nem, ezért az ámulatért érdemes volt élnie, sorompót emelgetni, váltani, táblával integetni, bajuszt hegyesre zsírozni, gyermekkort hurcolni, igaz?

Sütő Andrásnak is volt Vajdakamaráson egy kis padja, két fenyő közt, ahonnan ez a világ és a csillagos ég is jobban látszott. Magát a mesét is ehhez a padhoz, s a Vatikán két mértani pontjához hasonlította, ahonnan Bernini oszlopsorának varázslatosan bonyolult rendje – érthetővé válik.

A te meséidet-rajzaidat is, ahogy az idő szalad, egyre inkább ilyennek tartom. Mikor elhadartam – hadonásztam neked sok estén át, hogy milyen szöveghez kérek illusztrációt, mindig izgalommal vártam a meglepetést, a nem várt Lulu féle fordulatot. Aztán érkezett is mindig. Egyik legemlékezetesebb a nagykunsági CD címadó meséjéhez készült. „Szegen csengő” – ez volt a címe. A cím onnan jött, hogy mikor a földre hajolt kunhegyesi templomtorony hirtelen ki találta húzni magát, harangja magasba szökött, és a hirtelen egyenességtől zúgni kezdett, de úgy, hogy messzi szállásokon a csengők szegen is megszólaltak. Nahát elmagyaráztam, ecseteltem én ezt neked mindenhogyan. (Csodálom, hogy ilyenkor is elviselsz. De ugye tudod, hogy először mindig megpróbálom visszafogni magamat.) S akkor érkezett a rajz. A lábad – kezed nyomával, hogy ott jártál a mesémben, az elhagyott pásztorszálláson, bebújtál a gazdátlan akolba, és szép, széltől reszkető pókhálót szőttél, ökörnyálat metszettél a szegen árválkodó csengőkre. Hajszálvékonyakat, világítófehéreket, akol sötétjén keresztbe futót. Te ott bent, az akol mélyén, a mesébe belebújva, szinte szereplőként azt kérdezted suttogva: hol itt a nyáj, hol a pásztor? „Ember, te megtódtad a mesémet!” – mondta volna Hazug Pista bácsi. A te pókhálós csengőid egy eltűnő világról, a valamikor virágzó nagykun pásztorságról, tehát a CD egészéről szólnak. Minden meséjéről, daláról. Egy képen.

Most még azt mondom el, hogyan adtad meg egy dal jelentését, talán akarva, talán akaratlanul. Egy mosollyal. A „Láttam a holdat előttem” CD-nek van egy megrendítő és talányos éneke, melyben Szűz Mária a Világ Urának, Jézusnak zokogja el:

 

Hogyne sírnék, világ ura Jézus,

Összeveszett két vératyafiú,

Isszák-eszik egymás piros vérét.

Isszák-eszik egymás piros vérét.

 

És ekkor jön az apokaliptikus, legkevesebb kétféleképpen is értelmezhető mondat:

 

Szántassuk fel cinterem[3] elejét,

Vetessük bé apró Ádám-maggal,

Boronáltassuk el anyai jajszókkal!

 

Ez lehet haragos istenítélet, de lehet megújulás is. Ha utóbbi, akkor az anyai jajszó nem a bűnös emberiség keserves elsiratása, hanem boldog szülés fájdalma, magvetés értelme, új ember születése, bűnös emberiség megváltása. És akkor jött az illusztráció, asztalfőre ült és eldöntötte! Mert Gyulai Líviusznak úgy esett jól, hogy Mária arcára angyali szép mosolyt csaljon. Azóta a szomorúbb jelentés ebben a kiadványban ki van zárva. Az egymással vetekedő két álláspontnak ez a linóba metszett mosoly lett bírája.

Most kedvenc Lulu versem jön, tessék:

 

Én a mesekönyvem vagyok,

csak magamban lapozgatok,

elképesztő, hogy mit tűr el,

tele vagyok szamárfüllel.

 

Azt tudod, hogy az általad is kedvelt, sokszor megrajzolt szamár az egyik példaképem. Azért mert olyan irigylésre méltó röviden el tudja mondani, hogy van neki bánata is, öröme is: Í és Á! Ilyen egyszerűen! Kedves mesémben í-t akkor kiáltott először, mikor hatalmas fülei a Gyilkos tóból integettek vissza neki. Te, Lulu, angyalszárnyakká szelídítetted ezeket a búszerző idomokat, mert szereted őt. Világba gurított kaktusztüskés golyódat is azért küldöd át a társait lábával emelgető artista karjai között, mert szereted a cirkuszt. Szöges ágyon szendergő fakír bácsikán is azért gurítod végig, mert hát valakin muszáj. A mese ilyen. S ki máson, ha nem őrajta? Ő talán szereti. Elképesztő, hogy mi tűr el! Igaz Lulu? Ha neki is fájna, kinek nem?

Namost Gyulai Emmykéhez: Kedves Emmyke, Te színész voltál, Neked színház volt az életed! Mit szólsz Lulu-rendező szereposztásaihoz? A legtöbb macskában, eleven szép szemű kislányban, jelmezben és anélkül szereplő felnőtt nőben – rajzolva, kimetszve, nyomtatva és filmen is – Te játszol. És a valóságban is ott a sok főszerep, ahogy rendeződ rendezed, terítesz, telefonálsz, útjait szervezed. Hogy Balatontól Indiáig – mintha csak két fenyő közt, padon ülne – úgy csodálja meg ezt a pici színpadot.

Drága Lulu báttyó és Emmyke, hála Isten vagytok, adja Isten legyetek, örömünkben tapsolunk Nektek, éljetek soká!

 

Budapest 2017. április 23.

Berecz András