Levél Gál Sándor mesemondónak
Gál Sándornak a Magyar Művészetért Kuratóriuma mesemondó és regőstudományáért ítélte oda a díjat. Örvendett a hírnek, de átvenni már nem tudta. Egy hónapja, 91 éves korában meghalt.
Drága Sanyi Bácsi! Mikor egyszer egyetemista ifjú hölgyeknek, uraknak meséltél, így kezdted: „Salomvár-Dózsahegy jog nélküli jogásza, királyi gatyás mérnök vagyok, faluban legelső és utolsó!” Hogy szerettük volna most is Tetőled hallani a tréfás bemutatkozást, és ragyogó magyarázatod: a gyengék pártján mindenki kérvényeit Te írogattad, a földet te mérted a faluban, ezért papír nélkül jogász és földmérő lettél, első voltál, mert a faluban legelőbb, 1911-ben Te születtél, és utolsó is voltál, mert utoljára, 1998-ban Te nősültél. De most máshova mentél. Oda, ahová sok szép imádban, regős énekedben és meséidben, még ebben az életben fel-felkapaszkodtál, neki-nekirugaszkodtál, ahol a „misegyertyák gyútatlan gyulladnak, ojtatlan alusznak”. Ágyadat, melyben Mózes is, Szent János is nem egyszer olyan jót aludott köszöntőidben, most az örök nyugvó helyért hagytad el.
Drága Sanyi bácsi, Te egész életedben, mindig mindenben pontos voltál! Mért ne lettél volna az, mikor hét elemivel földet mértél, s mikor szót! Ez utóbbira ugyan sokáig „nem volt szükség”, míg a fiatalok ismét ki nem csalogatták Tőled legékesebb tudományod, a mesét. A mesét, melyet deleléskor a salomvári öreg kanásztól, a hosszifuruglás Szőrös Pistától, kölökként tanultál, s most magaddal elvittél. Ki regüli a salomvári, dózsahegyi, keménfai lányokat legények kebelére? Ki fogja most elmesélni „harcos-kartársunk” tetteit, a lüttyő Jánosét: Miklós medve gatyábarázását és a vaddisznópásztorságot? Itt hagyod-e közöttünk képzeleted szülötteit, a szereplők hangszínét, a rögtönzött szavakat, az észjárást, és a zalai zamatot? Itthagyod-e a kovászt, amiből a salomvári mese újrakél? Kiáltja-e még valaki a csatatéren eszegető János dózsahegyi hangján: „Hé, emberek, ne lőjetek, itt emberek vannak!”
Meséidben, ha valakit sajnáltál, megsirattad ezerszer is. Benne éltél. Ezért leptek el a látogatók, és a kórházból ezért nem akartak hazaengedni! Kórházi ágyadon se volt nyugtod, kórteremről kórteremre hurcoltak, orvosszobára hordoztak. Még a kórházban is véres kard voltál, mert vérbeli, tehát a türelmetlen szeretet is jól tűrő mókamester voltál! Meséidet, regős énekeidet több, mint félévszázadig őrizted, hogy magvait végre elvesd. Hosszú télre tavaszt vártál. Vetőmagod nem dézsmálta féreg. Hombárod jó volt. Csűröd jól fedted. Mire megőszültél, meséidre tavasz jött! Legjobb hallgatóságod, keresztfiaid hozták: Balaskó Tibi, Szenes Sanyi. Meséid, regülésed mára sokak tápláléka! De sokat megköszöntük Neked! Végül azt mondtad mosolyogva, már meg kell taposnod azt a sok köszönömöt, hogy férjen még a padlásra! Drága Sanyi bácsi, most megint helyet kell szoríts, most a Magyar Művészetért díjnak, odafenn, a padláson! Fogadd jószívvel, azzal adjuk! Köszönjük a mesét! Nyugodj békében!
Kedves Erzsi Néni, Gál Sanyi bácsi özvegy felesége! Kedves zalalövői Keresztfiúk, Gál Sanyi bácsi istápolói, igaz barátai, Balaskó Tibor, Bauer Szenes Sándor! Gál Sándor emléke Magukon a legfényesebb, Önök vannak evilágban legközelebb Hozzá, engedjék hát meg, hogy ezt a kitüntetést Önök által adhassuk át! Fogadják szeretettel!