Ugrás a tartalomhoz

Meseszerető

Demokrata (Fehérváry Krisztina)

– A televízióban nap mint nap találkozni olyan rajzfilmekkel, amelyek
gyerekeknek szólnak, azonban nagy részt felnőtteknek szóló filmek rajzolt
változatai, vagy pedig túlságosan is bugyuták. A mai meseirodalomban is
gyakori a szemét, illetve a rajzfilmek könyvváltozata. Milyen hatással
lehetnek ezek a gyerekekre?
– Nincs televízióm, nem tudom milyenek a sugárzott mesék, nem tudom hány jó
akad köztük. De nem is szeretnék több időt fordítani a „bugyutaság” alapos
megfigyelésére, az agyonsugárzott gyermek alapos vizsgálatára. Fiatalságom
egy része is arra ment rá, hogy mások eszmerendszerét és jobb esetben azok
hatásait kellett tanulmányoznom. Időrabló színjáték volt. A sajátom, amit
otthon kaptam, közben egy tapodtat se lépett előre. Szeretném végre
felépíteni azt a szellemi-lelki otthont, amelyben a gyermekeim is jól érzik
magukat. Amiben ki tudnak egyenesedni. Ahová messziről is visszatalálnak.
Ennek egyik látható jele többek közt a mesegyűjtés, mesemondás. Ha tévénk
nincs is, mint utazó, mint vendég, mint egykor óvodás gyermekek apja,
láttam én ilyen filmet „eleget”! Na hát így próbálok meg szembeötlő
hatásokat, jellegzetességeket felsorolni, azokat, amelyek a legjobban
bosszantottak, még ha sokszor áttételesen is. A hitvány nyelv.
Húrjaszakadt, repedezett hangszer ez, puha, nedves, mindig friss fából.
Legfeljebb egy tucat érzést képes kifejezni. Ezért lelket nyomorít. Lassan
csak hangutánzó szavakat használ. „Dojojojong, tsssss, vrongg”, ennek már
nem csak jelzoi, ennek már igéi, névszói sincsenek. Túlzó arcrángásai
ragadósak, riasztó élmény a gyerekek arcán fölfedezni. Dédelgetett figurája
unalomig: a torz és az idióta. Evvel együtt színtelen. Ennek a nyelvnek
baja van a megértéssel is. Ez viszont önzővé tesz. Az ilyen alkotások
együtt képesek elhitetni, hogy az élet lapos, a küzdelem fölösleges.
Közönsége jó úton van afelé, hogy az önfeláldozó szeretet láttán dühbe
guruljon, hogy ne akarjon növekedni, hogy féljen az emberi nagyságtól,
Istentől. Persze a nagy botrány azért az az, ami mindezt jól megbonyolítja,
hogy vannak született jók. Akiket a civilizáció sem rongál. És vannak,
akiken a legbölcsebb és legigazabb szó sem képes segíteni. Se a
meseirodalom, se az irodalom, se a kultúra nem mindenható. A Mindenható a
mindenható. Ő egyedül. De azért azt is látnunk kell, hogy a fényért,
asszonyért küzdő királyfi minden időben népszerű, emberjavító példa. „Csak”
lehetőség, „csupán” segítő jó tanács, de annak kiváló. Átadható,
továbbadható. Tökéletes nyelvtanár. Nem szószátyár. Helyettesíteni, pótolni
lehetetlen. Ezrek, tízezrek, élők és holtak közös munkája. Százezrek
kacsintanak, gondolkoznak, sírnak benne. Időmunka. Mint a cseppkőbarlang,
türelmesen építkezik, befelé.
– Hogyan tudná elhelyezni a népmesét, Ön szerint milyen helyet foglal el a
mese a magyar kultúrában? Nélkülözhető a mese?
– Kár nem látni hazánk érintetlen, alig érintett természeti szépségeit. De
legalább ugyanekkora kár elkerülni a magyar szellem érintetlen vagy alig
érintett, természetes területeit is! Azokat, ahová csak megtörve jut el
például az idegen nyelvi gondolkodás. Ha póknak-bokornak tájvédelmi körzet
jár, miért ne járna a gondolatoknak, a ritkán használt, találó szavaknak? A
nyelvnek, tehát a lélek világának is van ökológiája, ahol minden érzékeny,
kiveszőfélben lévő, kiszorításra, védekezésre képtelen szócskára,
„szóegyedre” szükség van! Meséink java az én szememben: egy-egy „tájvédelmi
körzet”. Érdemes barangolni benne, közel hajolni, megízlelni minden szavát,
szüneteibe beleszippantani. Ha valaki ezt a nyelvet beszéli, ezt érdemes
megismernie. Az idébb-odább rakható embert mindenesetre úgy kell nevelni,
hogy ezzel semmiképpen ne találkozzék. Megronthatja. Aki népmeséinket
szereti, egy kicsit már hazánkat is szereti.
– Ha egy gyerek életéből kimarad a mese, milyen következményekkel járhat?
– Rossz következményekkel. A „negatív” eredményeket azonban kedves
unszolásra se tudom számba venni.
– Mik a pozitívumok?
– Azt hiszem, ez is kifog rajtam. Nekem kevés híján a mese a mindenem.
Ilyesmi kérdésekre soha nem kerestem még választ. Semmi nem szorított rá.
Nekem fontosabb, hogy a mesét át tudjam adni elevenen. Hogy ő magáért
beszéljen. Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén, így
szerződtünk. Azért megpróbálok felsorolni néhány „pozitívumot”. A mesék,
főleg az úgynevezett „tündérmesék” küzdelmet és irgalmat, vitézséget és
becsületet tanítanak. Igazszerelemre készítenek. Vigaszt is nyújtanak. Jól
felépített, tömör és tartalmas beszédre nevelnek. Ha a végtelen éjszakákon,
és milliókon kipróbált népmesék kiforrott, tömörítő, képes gondolkozása
vérré válik, a lényegre törő és lélekismerő beszédnek nyújt védelmet. Nagy
szükség van rá ma, mikor sikeres az üres szó, a parádésan csomagolt üres beszéd.
– Milyen a közönség, kinek kell ma a mese?
– A mese természetes, veleszületett igénye mindenkinek. Nem hiszem lenne
olyan, aki ezt az igényt valaha is ne érezte volna! „Bár hajthatnám a fejem
valaki ölébe, bár ülhetnék a lábához, mondana valami olyasmit, hogy lássam
magam előtt!” Aki nem hallott „élőbe” mesét, olyan persze van elég! Magam
is találkozom ilyen emberekkel. Nem sűrűn, az igaz. Ők általában a
beterelt, vagy eltévedt közönség soraiból kerülnek ki. Kísérők, nem
érdeklődők. Kedves marslakóként fogadják a mesét. Ők kacagnak először. Na
nem a tréfákon, hanem a nagy ismeretlenségen! Az elbizonytalanodás nagyon
tud ám csiklandozni! Ilyenkor nem szabad megsértődni! A „híres
előadóművész” ilyenkor elveszti a csatát. Duzzogva elvonul, leszidja a
szervezőt, stb. Ilyenkor egy mozdulattal be is zárja magát a tájékozottak,
jól neveltek karcsú tornyába. Kimarad a jóból, a második, és a harmadik
hullámból, mikor a kacagás mosollyá, a mosoly pedig végre figyelemmé
szelídül. Pedig ilyenkor szerez „új közönséget”. A tékozló fiúnak is idő
kell, hogy hazataláljon! Egyébként az őrlő asszony „magyar szimfóniája” is
így vívta ki a szépnek járó figyelmet! Fokozatosan. A velencei patrícius
család sarja, az átutazó Gellért püspök is előbb „kacag”, aztán „mosolyog”,
és csak ezek után jut el odáig, hogy figyelni tud a „különös dallamú”
énekre, a „magyarok szimfóniájára”: „Zengésével arra késztet, hogy hagyjam
abba az olvasást” – mondja Gellért a forrás szerint. A hatszáz évvel
ezelőtti szerző is a kikacagásban, mosolyban, majd az odaadó figyelemben
látja a meggyőzés, meggyőzetés fokait. Mivel idehaza sokan átutazóként,
véletlenszerűen találkoznak „magyar szimfóniával”, dalban is, szóban is,
érdemes fölvértezni magunkat sok-sok türelemmel. Sokszor megtérül.
– Nem túl fárasztó, idegőrlő ez a színpadi türelem?
– A folytonos, szakadatlan türelemgyakorlás gyötrelmes lehet. Ebbe hál
Istennek nincs részem. De volt már, hogy a mesét kellett előre küldenem. Azt
mondtam neki, „Menj, viaskodj! Te erősebb vagy nálam! Én most, engedd meg
barátom, leülök itt egy kicsit.” És a szám mondta valahogy! Magától! Aztán
mikor láttam már, hogy az áldozat megtörtént, a sok szép gondolat, a sok
pontos szó lassan már betemeti az árkot, lassan kivívja a csöndet, a
kanalat-villát-mobiltelefont letették, a beszélgetést szépen abbahagyták,
akkor én is „föltápászkodtam”, én is magamhoz tértem: „Jövök már, mese
barátom! Itt vagyok!” Akkor aztán belerázódtam egészen. Ilyenkor reggelig
tudnám mondani! Sok rendhagyó alkalmat tudok, amelyik jó, vagy még megfelel
a mesemondáshoz, de azért csönd nélkül nincs megértés. Legkevésbé az
elbizakodott ember tud figyelni, következésképp csöndbe maradni. „Találó
szótól az ökör is meghőköl” mondja egy közmondás – valamelyik török népé,
Buda Ferenc fordította – őértük azonban szinte kár minden szó. Jobb náluk a
részeg is. A mesélőnek különben olyan a zaj, mint gazdának a tolvaj. A szó
második, harmadik értelmét lopja el. Pedig ezért érdemes mesét mondani.
Aztán nagy tolvaj még az ajtónyitogatás is. Ez néha a fecsegőnél is
rosszabb. A csöndben, mint valami jó zsíros talajban, kihajt a szó. A
magvas. Aki másoknak is tartogat valami zenét, szót, hálás kell legyen a
csendért. Mint a festőművész a szép paszportuért, képkeretért,
kiállító teremért.
– Mindig úton van. Nehézség-e az utazás, az örökös találkozás új
emberekkel? Fárasztják-e a váratlan események?
– Megtörtént, hogy egyszer a kedves meghívók, szervező barátaim régi
Skodával jöttek értem a vonatállomásra. Beülök a hátulsó ülésre, hallgatom
mi újság, magam is mondogatok, de érzem, hogy valami nincs jól! Nedves az
ülés. Ez itt a legnagyobb újság, mondom magamnak! De nem is nedves, tocsog!
Viszket ám a fenekem! Mm! Nem is viszket! Mar! Fészkelődök, vakarom, hát a
nadrágomnak nincs ülepe! A jó öreg aksiból egy kis sav bugyogott elő, a
kárpit meg szépen felszívta! Na ebből jutott az én gyönge testecskémnek!
Pár perc volt még kezdésig, kaptam egy pulóvert, hamar a derekamra
kötöttem, úgy léptem fel. Szellős viselet. Mesemondó hordhatja! Egyébként
kevés holmival járok, s olyasmibe, hogy árkon-bokron, állófogadáson is
elmenjen, a vonaton is eldolhessek. Akárhol fölkelek, három perc alatt
indulásra kész vagyok. Van egy nagy fedeles ébresztőórám, olyan, mint
valami púderes doboz. Világít is. Idegen helyen azzal botorkászok.
Dünnyögve szoktam utazni, többnyire vonatfolyosón. Hol elhúzódnak, hol
mellém. A buszt kerülöm. A legtöbb sofőr, ha kiáradó jóindulatból is, ha
elalvás ellen is, gyakran kínozza az utasokat kedves rádióállomásaival.
Hálás vagyok, hogy olyan sokfelé vet a sors. Hogy a mesék és a dalok a
hátukra kapnak szépen, és ide- odacipelnek a térképen. Inkább frissít, mint
fáraszt. Bár néha azt gondolom, úton ér a halál. Anyósülésen eddig négyszer
álltam fejre. A sok szélvédőszilánk a tarkómon ment be, de még a zoknimba
is jutott. Az én félelmemet a kíváncsiság csökkenti, meg az új barátság
öröme. Egyszer, hogy repülőn rázkódva épp egy toronyfelhőbe fúródunk,
mondja a kapitány, hogy őt hogy hívják, és hogy üdvözöl minket itt fenn az
égen. A neve ismerős. Mondom a légikisasszonynak, legyen szíves mondja meg a
kapitánynak, hogy aztán szépen tegye le a felesége régi osztálytársát, mert
az már most egy merő görcs! Jön az üzenet: bár annyira oldódjak fel, hogy a
vezetőfülkéig eltántorogjak, bent aztán majd csak valahogy elmondok egy jó
mesét! Belépek, két pilóta, háttal a szélvédőnek! Nyugi, azt mondják, ez
magától megy! Meséljek csak, nyugodtan! Na. Így!
– Formálják a mesemondót, a mesét ezek az élmények, a sok találkozás?
– Élmények nélkül nincs mese. Azt hiszem, ha nem kóstoltad, vagy nem tudod
átérezni a más lények örömét és nyomorúságát, embertől hangyáig, főtől
fáig, nem lehetsz igazi mesemondó, fontos indulatok ezek a mesemondásban.
Olyan, mint a láva íze a borban.
– Mit jelent mesemondónak lenni?
– A mesemondó arra jó, hogy a meséket frissen tartsa. Új életet leheljen
beléjük. Olyan, mint a kincstárnok, számon tarja, ide- odarakosgatja őket,
egész életében köztük matat. Nem győz betelni velük. Fényesítgeti,
csiszolgatja őket. Újak után jár.

← vissza a cikkekhez